Rossz napjaimban is írok...

Miért van olyan érzésem,hogy az emberek mostanában túl kombinálnak mindent?
Ebbe persze magamat is bele értem..

Miért kell keresni a lehető legnagyobb kihívást mindenben?

Miért van az hogy az ember bármihez "nyúl" átformálja?
Átalakítja mint egy személyre szabott ruhát...majd észre sem veszi,tönkre is tette..

Van amit nem lehet személyre szabni.Van amit nem Mi irányítunk. Egyre csak azt hallom,fejlődni,fejlődni és fejlődni..

Ettől jobban már hová fejlődik az ember? Mi az amit még nem tett tönkre?

Folynak a hatalmas megvilágosodások... Meg akarunk magunknak és másoknak mindent magyarázni...

Rosszul tesszük... A szeretet nem kér magyarázatot.

A szeretet van,létezik... Noha az ember e téren is hatalmas nagy erőket vetett be hogy elvegyen ezt és hozzá tegyen amazt...

Nem kell. Úgy jó,ahogy van... Így tökéletes...

Ott él bennünk és ha hagyjuk,szépen fejlődik önmagától...

Nem én sírok, A lelkem könnyezik..


Én csak mosolygok, A lelkem oda benn haldoklik... Bátorítok,vigasztalok,


Belül a farkasszív alig dobog..


Nem hallom már a falka hívószavát, Néma,fájó csend hallatja halk moraját...


Nem érzem a süvítő szél simogatását,


El múlt minden szép,csak az maradt,ami fáj...

Már a tegnapra nem emlékszek,s nem tudom milyen lesz a holnapom...

Talán ma meghalt mind az ami bennem van...volt...

Nem kell megijedni hisz ebben is van jó dolog...

Lehet hogy holnaptól új lelkem lesz,amin már nem lesznek sebek amik fájnának...

Meg lehet,hogy elveszítek Mindenkit aki a múltamban volt...

Nem tudom,hogy azok akik ma jelen vannak az életemben azok holnap is lesznek e még...

Semmi sem biztos,mint hogy az sem biztos,hogy tovább tart még egy nappal ez az élet számomra...

Jó lenne ha megálljt lehetne parancsolni a percek múlásának,jó lenne ha meg ígérhetném nyugodt szívvel,hogy mindig itt leszek...

Jó lenne,de sajnos nem így van... Nehéz...

Most minden nehéz... 

De talán majd elmúlik... Ha majd azzal lehetek aki megteremtett...

Most nehéz szeretni...

Nehéz bízni,nehéz reménykedni...

Ha úgy viselkedem,ahogy azt elvárják,az NEM én vagyok.
Ha azt mondom,amit hallani akarnak,az SEM én vagyok.
Ha mások álmait álmodom,az NEM az én álmom.
Ha mások vágyait hajkurászom,az SEM én vagyok.
Ahogyan én viselkedem,abban sokszor van hiba.
Amit én mondok,meg lehet,hogy nem érted.
Amit én álmodok,nincs még egy ugyanolyan álom,esetleg csak hasonló.
Az én vágyaim meg lehet,hogy egy része a Te vágyaidnak.


De soha sem ugyanaz!


Ettől vagyok én az,AKI vagyok.
Ettől vagyok ÉN.
Hasonlíthatsz rám,de én akkor is ÉN vagyok.  

Rák...
Vajon akik e blogot olvassák tudják milyen is harcolni egy olyan dologgal ami nem ölt testet..nincs arca..nincs hangja?

Vajon tudja valaki milyen érzés éjjel arra ébredni hogy azt érzed...ez a valami elgyengít szépen lassan...aztán megöl?

Nem kell ezekre a kérdésekre választ adni...Jobb ha nem tudja senki sem a választ...



Ez a valami Testedből,tudatodból táplálkozik...s egyre csak nő..erősítve Önmagát...
Először elrejtőzik..s mikor már azt hiszed Te győztél...hirtelen előbukkan...s biztosabb magában mint valaha..

Bele fúrja magát a gondolataidba...
A tested minden egyes porcikájába...mire feleszmélsz..akkora már késő...

Kegyetlen ez a valami...annál is inkább mert hogy mindig hagy neked egy kiskaput...amin ki tudsz lépni...

Az igazi gond az...hogy Te ezen a kiskapun kilépsz...de Ő is veled tart..

Bármerre mész...

Sok idő és hatalmas harc után rá kellett jönnöm...tisztelnem kell ezt a valamit...

Ha velem akar tartani...hát tegye...immár megbékéltem vele...nincs több harc...

Ő lett a társam...

a végletekig...

Hisz másom sincs...

Csak sírsz és sírsz.De vajon érdemes e sírni?
Akkor és ott nem tudsz gondolkodni.
Csak a mély fájdalom az,amit érzel,ami szét szakítja a lelkedet.
Ezek a könnyek lesznek azok,amik tisztára mossák az elveszett törött darabokat,s idővel Te magad leszel aki össze is rakja ezeket a darabokat...
Azt mondják,ahol seb volt,ott heg marad,ami már sosem fog begyógyulni...
Én azt mondom,ezen a ponton leszel a legerősebb...