"...Amikor a körénk „felépített ház" szép szavakból, képekből és vágyakból áll, de belül mégis üres, nem lesz belőle templom…
Valami elszalasztott érzés lengi át az egészet, melankólia, csendes fájdalom, áttörhetetlen falak az ember és a világ közt a háttérben. Fényt nem lehet akarattal bevinni valahova és megtölteni vele a belsőt, az írást és mást sem. Vagy van és ragyog, vagy nincs. A késztetés
és a szándék ott van. Akarni nem lehet. Akarattal elindított szándék mögött ott marad a rejtett fájdalom, a megannyi visszahúzó kötelék, a remény csak remény marad soha el nem érhető illúzió. Nincs ki- és megszabadulás, az akarat gúzsba köt, hiába a szép remény, szép szó, az új utáni vágy-álom.
Az első indulásnál az ember igyekezettel és elszánással nekirugaszkodik, hogy levessen magáról mindent, mi megköti és ahelyett, hogy a magasságot járná, helyette végtelen mélységbe zuhan. Meglátja és megtapasztalja minden hazugságát. Szembesül. Innen nem lehet akarattal kievickélni, mert még mélyebbre hull. Csak hittel és kitartással, hogy képes rá. Egyáltalán nem könnyű, sok fájdalom, belátás és végig ki kell tartani amellett, hogy az ember már többé nem csapja be önmagát, bármi lesz. Ez igazán megedzi a lelket. A kapaszkodók hiánya, az önismeret hiánya igen sérülékennyé teszi az embert....De a kemény, figyelemmel teli munka és szorgalom ezen is átemeli, nem fontos igazán, ki mit mond, bár az ember meghallgatja.
Van egy pont, az átfordulás pillanata, mikor már nincs zuhanás, és ezer darabra hullás. Marad valami köztes lebegés, a se fönt se lent állapota. Ez is igazán nehéz. Sehova sem tartozik, talán még magához sem. Utána csak fölfelé vágyik és meglátja a csodát, ami oly szép, nem kíván a hétköznapokkal szembesülni, minden rideg. Ez elszakadást és meghasonlást hozhat. De ez is csak egy állomás. Eztán megtévesztés indul. Rájön, a félelem miről szól. Majd lassan a földön jár és megtalálja és megéli ebben is a boldogságát. Felismeri, hogy amit fönt csodának vélt, azt itt érdemes megélni, lehozni, megcselekedni, hisz mi másért születnénk… És végül az egészet megtartja magában, honnan indult, hova ért, mit tapasztalt, minden fontossá és értékessé válik, főként, hogy kitartott.
A legérdekesebb pedig, hogy a csendben, ami megszületik benne és már nem harcol, összeköti a föntet a lenttel, a mélységet a magassággal. Egy biztonságos, megingathatatlan összesűrűsödött mégis kiáradó ponttá, forrássá válik saját belsejében. Ki hosszabb, ki rövidebb utat jár ehhez be és vagy ráeszmél dolgokra vagy nem. De tanulni való az örökké marad.
És ez a szép. A megtanulandó tanulnivaló. A belső indíttatás mozzanata a legfőbb irányadó, a szív hangja és szabad kívánalma. Az akarattal indított szüntelen keresés útvesztőket és elbukást hozhat."
